2017. július 5., szerda

Lélekruhám

Egyenlőre a szívem teljes napfogyatkozásban van, bár szomorú vagyok, hogy véget ért életem eddigi leghosszabb (egy hét híján 11 év) párkapcsolata, de próbálom azt felfogni, hogy örülnöm kell, hogy a részese lehettem, megélhettem. Nem egy üres kagylóhéj nélküli kapcsolat volt. A közös célok jelentették kapcsolatunk oroszlánrészét, egymás részeivé váltunk, de az idő múlásával nem tartottuk ezt szem előtt és fakóvá váltunk önmagunk és a másik számára, elveszett az „izgalom”. A szakítás visszaállította az agyamat túlélő üzemmódba, és a védtelenség nehéz heteket szül.
Múlt hónapban több mint 400 km-t mozogtam futással és biciklizéssel. Az a fő célom, hogy a depresszió csökkenjen a test használatának segítségével. Mondhatni a futásaimmal sírok.
Egy részem letekerne teljes sebességgel a biciklivel egy hegyoromról és hosszú másodperces szabadesést átélve (talán benne meglátva eddigi életem legfontosabb pillanatait) becsapódna a susnyásba.
Egy részem szeretne hetekig aludni, hogy ne érzékeljem a külvilágot, ne legyenek felmerülő/emlékező érzéseim az illatokat megérezve, a hangokat lekövetve belső tengerem háborgását csitítva.
A tisztázó beszélgetések kellettek, hogy elkerüljem a háborgó viharokat, és végül nyugalomra leljek.
Úgy gondolom, hogy életem filmjének még nincs vége és nem indítom el a stáblistát. Hiszem, hogy van tovább! Csak a cselekedeteim tehetnek jobb emberré, nem vágyaim.
Reggeli eget kémlelő és szerethető vagyok. Egy bölcselő azt mondta, hogy egy mosollyal megváltoztathatjuk valaki életét és ez reményt adó számomra. Egyenlőre naponta legalább kétszer keresem azokat a hunyorgó szemráncokat egy liftbéli tükörben, de ez változni fog….

A szakirodalom szerint „szociálisan hozzáférhető” introvertált vagyok. Tehát semmi vész. Bár eddigi életemben megszokhattam, hogy kevesen vesznek körül igazi barátként. Általánosban és a középiskolában 1-1 barátom volt, és a vízilabdás csapatban is. A munkahelyi kapcsolatok már régen kikoptak. Azonban, akik elfogadtak ilyennek mellettem vannak és ezért hálás vagyok.

2017. január 17., kedd

Nem sírok, hogy vége lett

Sok minden történt tavaly (2016), amiről kicsit késve emlékezem meg. Év elején egy bőrgyógyászati beavatkozással levetettem a fejemről egy zsírmirigyet.
Aztán április elején részt vettem a Magyar Zarándokegyesület évadnyitó túráján. Bajáról Pestig 7 nap alatt értem végig, kikapcsolódtam, ismerkedtem és zarándoktanonc lettem.









Utána április végén Boszniában kirándultam különféle Nemzeti Parkokat látogatva, közben érintve a Trónok harca sorozat egyik forgatási helyszínét.

Pár hét múlva a pulzusom kiugróan magas értékei miatt ismét futásra adtam a fejem. A távok 10 km alatt maradtak, csak éppen a mozgás kedvéért kezdtem el. Most sem tudom mi okozta, egyszerűen megijedtem és ezt találtam a "legjobb" megoldásnak.
Ismét voltunk Erdélyben, ahol számomra meghökkentő élményben részesültem, mivel a házigazdák kislánya egy gyerek előadást hallgatva/figyelve az ölembe ült és ott kísérte figyelemmel. Szívemet melengető érzés volt!
Anikóval való kapcsolatom pedig elérte a kerek 10 éves évfordulót, ami tényleg mérföldkőnek számít. Eddigi életemnek leghosszabb kapcsolatában vagyok ezzel. Ennyi idő alatt kialakul egyfajta kötelék, amit nehéz megingatni/elszakítani. Sokat tettünk mindketten azért, hogy itt tartunk. Sajnos a volt élettárs jócskán bekavart, amiből kifolyólag a bokám elszállt. A boka testünk megtartásában segít, ezért igen nagy terhelésnek van kitéve. Egyfajta híd, amin keresztül áramlik a spirituális energia felülről lefelé és lentről felfelé. Segítségével vagyunk képesek előrehaladni, felkelni, stabilan állva maradni. Minden bokasérülés vagy bokafájdalom azt jelzi, képes vagyok-e irányváltoztatás közben rugalmasságom megőrzésére. Ha félek attól, hogy mi vár rám, ha döntéseimben rugalmatlan vagyok, ha félek egy jelenlegi vagy eljövendő feladattól, ha úgy érzem nem vagyok stabil - akkor valószínűleg bokáimban is megfékezem az energia áramlását.

Aztán olvastam egy cikket, amiből ráismertem önmagamra. Kiderült, hogy világ életemben introvertált voltam/vagyok. Szomorú és mégis fontos felismerése volt jellememnek. Az elzárkózás bizonyos helyzetektől/helyzetekben alap volt, egy nyilvános helyen való megszólítástól való félelem szintén jellemző. Egy bármilyen társaságban érzett kívülállósság, a megszólalni való képtelenség alapnak mondható. Hiába mindig tanul az ember.

Volt egy érdekes találkozásom a középiskolai évek utáni időszakból való társaságból. Huszonvalahány év távlatából, úgy tudtunk beszélgetni pár órát, mintha azóta nem éltünk volna semennyit sem. Pedig család, munkahelyek, kapcsolatok sorjáznak mellettünk minduntalan. Sokkal rugalmasabban éltem meg, mint a harminc éves osztálytalálkozómat.

Egy másik kapcsolat is "felrázta" az elmúlt évet. Mégpedig a lányommal való pár szavas beszélgetés. Nem számítottam semmi fontosra, csak a 2010-es Muse koncerten találkoztunk utoljára és ehhez képest elmozdulás történt.

Egy másik fontos felismerés színesítette még az elmúlt évet. Nos úgy hiszem produkálni tudom a férfi klimax általános jeleit. Hol jéger alsóban és hossz ujjú felsőben fekszem le, néhol pedig csak pólóban. A vérnyomás kilengését már fentebb ecseteltem. A hirtelen hangulatváltozásokra pedig ott van a karácsonyi vásárkor és egy később produkált kirohanásom egy adott helyzettel kapcsolatban.
A tüneteket gyógyszerrel nem szeretném kezelni az életmód váltást pedig még nem érzem indokoltnak. Majd meglátjuk mit hoz a jövő.