2015. november 26., csütörtök

Ki vagyok én!?

Tegnap volt az 51.-dik születésnapom és a telihold miatt hajnal kettő óra körül felébredtem. Korábban erre a "jeles" napra szabadnapot vettem ki a munkahelyemen, hogy igazából magamat ünnepelhessem. Persze mostanság másról szól az ünneplés, az ünneplésem. Ki tudja miért, az apróságok mostanság  elgyönyörködtetnek egyszerű mivoltukban. Egy reggeli kávéillatba mélyen  beleszippantani maga a 8 másodperces gyönyörűség ragaszt a konyha kövére! Elfogadni magamat kibámulva a párás ablakon tai chi mozdulatok elvégzése előtt hálás és megnyugtató pillanat. 
Ki vagyok én? Zakatol a fejemben ez a megátalkodott és közhelyszerű kérdés. 1964 november 25 óta erre a világra pöttyentem Pőcze Mária és Varga József szerelméből fakadóan. Fél évszázad távolságából nagyon haloványak az emlékeim gyerekkoromból. Az Andrássy útra vitt a nagymamám óvodába, ez biztos és megingathatatlan, mint a délutáni csendes pihenők. Ott tanultam meg a cipőfűző masnira kötését.
Az általános iskolásságom pillanatok felvételei:
1. kemény cukorkát dobtam be a nyitott ablakokon és ezért később az igazgatói irodában felelnem kellett, 
2. keresztes oltást kaptam a vállamba, aminek a helye sokáig látszott,
3. Saci néni volt a napközis tanárnő, akivel sokszor kimehettünk a Klauzál téri játszótérre, ahol citromos és málnás limo-t lehetett venni egy közeli trafikosnál,
4. a konyhás nénik keze eszméletlenül vastag és lifegő volt, a befőttes üvegeikben pedig a napi ebédadagok finomságai lapultak, amiket a repeta kérések közben figyeltem meg,
5. az iskolaudvaron ünnepélyeket rendeztek (gondolom évnyitó és évzáró), ahol egyszer télen hógolyót gyúrva megdobtam az egyik lány osztálytársamat. Másnap az anyukája felháborodva kereste az én anyukámat, hogy elégtételt vegyen a sérelmen,
6. a napközisségem folyamánya volt, hogy rendszeresen lementem a konyhára elhozni az uzsonna (vajas-lekváros kenyér) adagokat,
7. a ballagásos iskola búcsúztató bulin, ami az étkezőben tánccal telt, bátortalanságom miatt nem táncoltam az első kamaszkori szerelmemmel a Kraftwerk aktuális slágerére.
Aztán 1988-ban az Állami Könyvterjesztő Vállalatnál, konkrétabban a Táncsics Mihály könyves boltban dolgozva a szeptemberi tanév kezdésre tankönyveket vittem a körzetünkbe tartozó általános iskolákba, így a Labda utcai Általános Iskolába is, ahova 8 évig jártam. Ekkor megdöbbenésemre az egyik tankönyveket átvevő tanárnő megismert és megkérdezte, hogy én vagyok-e én!? Nekem megdöbbenés volt a kérdés feltevése is, mert valljuk be 1978 óta tíz év telt el és a kamaszok életében a legnagyobb változások akkor történnek külalakban, akkor kire hasonlíthattam!? Ki vagyok én!?
A középiskolai tanulmányaimat az Ecseri úton végeztem, vendéglátóipari szakközépiskolában. Akkoriban szombaton is kellett iskolába járni, aztán lassan az is elkopott. Brezsnyev temetése elkaszált egy Vidám Színpadi előadást, amire jegyem volt a barátaimmal és végül a Bajkál Teázóban töltöttük az estét. A ketchupos üveget véletlenül levertem az asztalról.
Harmadikban év végén megbuktam oroszból és ezért pótvizsgáznom kellett, hogy befejezhessem a tanulmányaimat. Kissé rémisztő volt a helyzet. Ekkor találkoztam a vízilabdatársam osztálytársával (Andrea), aki nyáron korrepetált és a segítségével sikerült a pótvizsga. Az érettséginél a történelem döccenősen ment, a második tétel hibátlan ismertetésével vettem az akadályt. A gyakorlati tételem gulyás leves volt, másra nem emlékszem. 
A tanárainknak adandó szerenádból az osztályfőnökire emlékszem sajnos nem mehettünk fel hozzá, viszont a gazdaságtan tanár, aki szakállas volt, meginvitált. Egy zongora volt a budai lakásának szobájában és borral kínáltak, aztán készült egy polaroid fénykép az osztályról, később engem részegen az Opera Ház előtt raktak ki egy kocsiból. Addig a hátsó ülésen egy osztálytársnőm ölében pihent a kótyagos fejem.
Ezek nyüanszok és sok-sok évvel ezelőtt történtek velem aztán vannak olyan események, amikre viszont semmilyen megerőltetett idegállapotban sem tudok visszaemlékezni. Ki érti ezt!?
Ennyi év távlatából ezek pillanatok, de bennem éltek/élnek ha el kellene mondani....
Tavaly voltam egy óbudai étteremben, ahol találkoztam öt akkori osztálytársammal, másoknál is vannak foltok az emlékezésben. A "Simon Tibit, hogy verték halálra a Mammutnál történet" mindent vitt, mert a volt/akkori felesége osztálytársunk volt.
Amikor ifjúsági szinten vízilabdáztam, azért nem tudtam feljebb lépni a felnőttek közé, mert az akkori edzőm kijelentette, hogy csak az 1965 év utáni születésűek mehetnek tovább. Ez szösszenet.
Fiatalon elképzelni sem tudtam mit jelent ötven évesnek lenni. Most, hogy benne vagyok nyugodtnak érzem magam abban a tekintetben, hogy merre tarthatok még a hátralévő életemben. Meglepetések érhetnek ez nem kérdés, de alapvetően elégedett vagyok. Jó helyen vagyok, szeretetben élek, örülök annak, hogy ide terelt az élet.