2014. december 3., szerda

Mi az az 50!?

Az idős-barát önkormányzat emlékeztetett, hogy múlnak a hivatalos okmányokba bejegyzett számok...A személyi igazolványom lejárta előtti megújítását október 10-én kértem, azóta viszont semmit nem hallok felőle, pedig az ügyintézés állítólag 20 nap...nekem nem hiányzik, elvagyok nélküle.



Babits Mihály azt írja: Minden lázban van még ifjúság...nos bennem abszolút érezhető ez a fajta lelkesedés. Lázam nem szerelmi (ami lehetne a manapság oly divatos kapuzárási pánik előtti/kori kapkodásban), mert úgy érzem nem jött el a nagy és kerek számok emlegetése!

Ráncaim persze gyűlnek, de nem számít, mert nem kell holnap/holnapután a kamerák előtt pózolni. Fáradtságaim kissé lassabban regenerálódnak, de ezen felül nem érzem "többecskének" magam.
Egy időben foglalkoztam a velem azonos évben született ismertebb színészekkel és elnézve a mostani megjelenésüket nem kell aggódnom egyáltalán. Kedvenceim, akiket korábban élőben is megcsodálhattam Für Anikó, Kovács Adél.

Más. Valamikor nyáron volt egy 31 éves középiskolai osztálytalálkozó egy kerthelyiséges étteremben 3 fiú, 4 lány jött el a harminc valahányból. Persze rendesen izgultam előtte, hogy akkor most hogy is lesz és miként zajlik le a találkozó. Ezért felhívtam két ismerősömet, hogy átéltek-e hasonlót és akkor mit kell tenni, miként zajlik egy ilyen idővonatos beszélgetés. Sajnos fényképeim egyáltalán nem maradtak abból az időből, mert anyám meghalt, az akkori élettársa kisemmizett, a személyes tárgyaim és fényképeimmel együtt. Munkám és magánéletem kapcsán 9 lakcímen éltem, szóval üres kézzel érkeztem erre a számomra kissé "felforgató" eseményre. Ráizgultam rendesen, aztán valahogy lecsitultam, hallgatóztam, figyelmesen ittam a régvolt időkről megemlékező beszámolókat és a végén eljöttem. Senki nem szedte le a fejem, nem tett pikírt megjegyzést, hogy milyen lettem, igazából hiányérzetem támadt, amiért nem voltak ott többen, hogy elmondják miket tettünk, miként éltük meg a 80-es évek közepét. Szóval talán itt érhető tetten az öregedés, hogy nem emlékszem dolgokra, melyik tantárgyat ki tanította, milyen rigolyái/fenyegetései voltak az órát adó emberkének. Mert persze az is eszembe jutott, hogy most annyi lehetek, mint ő annak idején és semmivel sem vagyok másabb, különbebb.

Az idő talán a gyermekinken mérhető le igazán, vannak belső megfogalmazott céljaink, terveink. Aztán ide csöppennek "közénk" (jó esetben családba) és akkor elkezdődik egy megvalósítási kényszernek hitt korszak, ami belőlünk, szüleinkből, nagyszüleinkből fakadhatna. Még ekkor is lázadhatunk, változtathatunk ezeken a lehetőségeken, de a gyermekeink a legkritikusabbak a későbbi éves elszámolásban.

Emlékszem szösszenetekre, amikor kifacsarodott a lelkem, döntések és következmények sorjáztak utána, de valahogy sikerült mindig a legbensőbb ítéletei alapján megélnem ezeket. Nincs bánkódásra okom, nincs olyan, hogy szembe köpném a képemet a tükörben reggelente.

Kimondani egyfajta földi időszámításba nagyon soknak tűnik, azonban se nem bánkódom az eddig elteltek miatt, se nem félek a hátralévő évek tükrében. Élni, utazni ,szeretni és adni magamból mi lényegem!

Köszönöm, hogy vannak az életemben emberek, akiket szerethetek!