2012. november 27., kedd

Kineziológiai élményem 2003-ban


Délelőtt voltam az Eszternél stresszoldáson, most azt mondta, hogy 13 éves koromban a kamaszkor változásait nem éltem meg teljesen. Visszariadtam a felnőtté válástól, nem kértem belőle és ez most is rezonál bennem. Sok mindent nem értettem, nem fogalmaztam meg, nem beszélhettem ki, ezért belém fojtódott és ez most is így van többnyire. Nem merek önmagam lenni, mert félek a reakcióktól, félek az érzelmektől. Továbbá a félelmeimet át kell alakítani pozitív történésekké, pozitív vágyakká, mivel ha rosszra gondolok, akkor azt fogom megtapasztalni. Nem mondtam el az Anettel való válásomat, csak az elejét, hogy bevonzottam őt. Amikor pénteken felraktam a buszra már bennem volt a félsz, hogy nem bírjuk ki jövő hét csütörtökig. Másnap és vasárnap is sírtam, mert bizonytalan voltam. Féltem, hogy túl hosszú idő telik el szótlanul és ezt megsínyli a kapcsolatunk. Egy párhetes kapcsolat, ami kialakulóban van, nagyon képlékeny. Vagyis ezt vonzottam be. Most ezt kell kezelnem magamban. Ugyanakkor indulatok nélkül szelídséggel fogadtam, amióta kijelentette, hogy tévedés voltam számára. Tehát mégis számítottam rá, hogy ez lesz belőle. Nem bíztam eléggé magunkban, hogy van közös jövőnk. Ebben kell változtatnom többek között, hogy a jóra gondoljak, ne a lehető legrosszabbra, mert akkor az kerül túlsúlyba. Ki kell cserélni a negatív gondolatokat pozitívra. Amikor a homlokomra tette a kezét, hogy gondoljak valami behelyettesítőre, egyszerűen csak álltam az üres szobában. Annyi jutott eszembe, hogy bármit megtehetek az új lakásomban. Elmehetek, maradhatok. Aztán felöltöztem a kedvenc farmeromba, fekete, hosszú ujjúba, piros kardigánba és lementem sétálni a Duna partra és nagyon elégedett voltam magammal, jól éreztem magam a bőrömben. Egy picit megkönnyeztem. A lényeg, hogy merjek önmagam lenni és ne foglalkozzak azzal mit szólnak hozzá, egyszerűen engedjem el az érzéseimet, vágyaimat. Hallgassak a belső hangokra, a bensőm által diktáltakra. Elmondtam neki a nagycsaládos teóriámat is, talán ez is a kamaszkori/gyerekkori vágyaimat tükrözik, hogy egyszer megélhessem belülről, hogy milyen abban a közegben élni. Bennem is megvan a lehetősége még, hogy újra családom legyen. Kaptam tőle egy verset, amit egyenlőre nem tudok végig olvasni, mert pár sor után folyton elkezdek sírni. Amolyan igazán mélyről jövően. Azt mondta, hogy nem lesz egyszerű, mert fájni fog. És igaza van!
És a vers:
Nem érdekel, miből élsz!
Azt akarom tudni, mire vágysz, és hogy szembe mersz-e nézni a vágyaiddal.
Nem érdekel hány éves vagy!
Azt akarom tudni megkockáztatod-e, hogy őrültnek tűnj szerelmeidért, álmaidért és azért a kalandért, hogy életben vagy.
Nem érdekel, hogy milyen bolygók köröznek a holdad körül!
Azt akarom tudni, hogy elérted-e már fájdalmaid középpontját, hogy megnyitottak-e már az élet csalódásai, hogy összezsugorodtál és bezárkóztál-e már a félelemtől, hogy érhet-e még fájdalom.
Azt akarom tudni, hogy tudsz-e örülni nekem és önmagadnak, hogy tudsz-e vadul táncolni az extázistól megrészegedve anélkül, hogy figyelmeztetnél bennünket, legyünk óvatosak, reálisak és emlékezzünk emberi mivoltunk korlátaira.
Nem érdekel, hogy igazat beszélsz-e!
Azt akarom tudni, hogy mersz-e másnak csalódást okozni, hogy hű maradhass önmagadhoz. Hogy elviseled-e a csalódás vádját anélkül, hogy megcsalnád a saját lelkedet.
Azt akarom tudni, hogy hűséges vagy-e, s ez által megbízható.
Azt akarom tudni, hogy látod-e a szépséget akkor is, ha nem mindennap pompázik, és azt akarom tudni, hogy tudsz-e kudarcaimmal és kudarcaiddal együtt élni és a tóparton állva mégis az ezüst Hold felé kiáltani: Igen!
Nem érdekel, hol állsz, mennyi pénzed van!
Azt akarom tudni, fel tudsz-e állni a kétségbeesés és a fájdalom éjszakája után, megviselten, sajgó sebekkel, hogy gyermekeidnek megadd mindazt, amire szükségük van.
Nem érdekel ki vagy, és hogy kerültél ide!
Azt akarom tudni, hogy állsz-e velem a tűz közepébe és nem hátrálsz-e meg. Nem érdekel hol, mit és kitől tanultál!
Azt akarom tudni, mi ad neked erőt belülről, amikor kint már minden másnak vége van.
Azt akarom tudni, hogy tudsz-e egyedül lenni önmagaddal és hogy igazán szereted-e azt a társaságot, melyet üres óráidra magad mellé választottál.

Elmélkedések a múltból



Aludtam már párat a csütörtöki ledöbbenésemre és egy újfajta megközelítést vettem észre életem folyamából. Tudod mindig valami "hülyeségen" jár az agyam, mert elrugaszkodom és a lehetőségek minél szélesebb skáláját próbálom számba venni. Nos eddigi komolyabb partnerkapcsolataimat/barátságaimat hasonlítottam össze egy furcsa szemszögből. Az egyik oldalon én álltam, mint elvált szülők egyke gyereke szeretetéhesen, a másik oldalon pedig mindig egy többgyermekes család egyik tagja. A Soós Katinak kisebb lánytestvére volt, a család kedvelt, beilleszkedtem, és azt láttam amíg egymásnak voltunk, hogy összetartanak, van harmónia. Átéltem velük két költözést is kisebből nagyobba, az anyja munka mellett estin tanult, hogy legyen érettségije, szóval mindig valahogy előbbre váltottak, fejlődtek. Aztán a Zsuzsinak volt lánytestvére, náluk szintén úgy éreztem, mintha én lennék a harmadik gyerek, egy báty. Befogadtak, szerettek, mindenem megvolt mondhatni. Aztán találkoztam Veled, (neked is van fiútestvéred - Zsolt) ti is befogadtatok teljes szívvel. Nálatok azt láttam, hogy bármerre sodorjon titeket az élet, a párkapcsolatokban valahogy mindig visszatérhettek a szülői fészekbe, a családhoz. Most legutóbb az Anett esetében szintén azt láttam, hogy két testvérrel maga mellett a családban harmóniát él át. Amikor náluk voltam szeptemberben látogatóban (akkor még nem fejeztük ki egymás iránti érdeklődésünket) a reggelizésnél kinéztem az ablakon és könnybe lábadt a szemem, annyira jól esett, hogy ott lehetek egy igazi családban. Az eltelt két napban annyi szeretettel vettek körül, mintha születésnapom lenne vagy valami hasonló.
A barátságaimban szintén egy ilyesfajta összefüggést fedeztem fel. A középiskolában a Gyuszi volt a legjobb barátom. Neki szintén volt testvére és a család (Marika néni, Gyuszi bácsi) maximálisan befogadott. Érdeklődtek irántam, kíváncsiak voltak a történésekre, az esküvőmön is ott voltak. Sok kedves momentum sorakozik emlékeimben róluk.
Aztán a közelmúltból az Andreát említhetem, bár lehet ez egyoldalú, azonban remélem nem csak egy vagyok a kliensei közül. Most lesz két éve, hogy járok hozzá és az első évet szinte szótlanul töltöttük el, azonban valahányszor hozzáfordultam kételyeimmel valahogy mindig megnyugtatott, lecsendesített. Amikor hétfőn voltam nála nos akkor eddigi "pályafutásunk" alatt egyedülállóként majd két órát beszélgettünk mindenféléről. Gyereknevelésről, párkapcsolatról, mit miért és hogyan kéne... Az ajtóban a búcsúzáskor említette, hogy a kliensei nagy része elmaradt mióta megtudták, hogy babát vár. És Dániel nem reagált rám rosszul a pocakjában. Szóval neki is van húga, bár nem tudom milyen a kapcsolatuk általában.
A szobaszomszédomnak - Krisztinek - szintén van fiútestvére. Vele kb. egy éve beszélgetek rendszertelenül (van, hogy egymást követő napokon, van, hogy havonta egyszer) mindenféléről. Az utóbbi időben "nyalugatjuk egymás sebeit" a párkapcsolat kudarcai miatt. Amikor a Dénes becsapta, a szülei feljöttek Pestre Kisújszállásról és hazavitték pihenni.
Úgy érzem, ami nekem kimaradt illetve nem teljesen élhettem meg gyerekkoromban, később a partnerkapcsolataimban, barátságaimban visszakaptam/láthattam azt a melegséget, azt a szívet átjáró összetartozást.
És ezen törpölök, hogy a nagycsaládosok miért fogadnak be, és miért vonzom magam köré őket. Miért nem maradok meg egyik mellett sem, miért kell újra és újra látnom, hogy mások boldogan, együvé tartozóan élnek. Lehet, hogy belülről teljesen más, azonban nekem ezt a benyomást tükrözik. Elhiszem és ringatom magam abban a hitben, hogy sikerülni fog nekem is valami hasonló. Sok lemondás és félelem és csalódás kövezi az utamat és folyton felteszem a kérdést, hogy miért!? Mit kell tanulnom belőle!? Hozzám nem jönnek vigasztalva, nem simogatják meg a fejem csitítóan, hogy nyugodjak meg.... Miért muszáj nekem mindig magamból fakadóan megtalálni a kiutat, miért kell önerőből rájönnöm a megoldásokra, a továbblépés lehetőségeire!?
Elegem van az önismereti könyvekből, az abban leírt jó tanácsokból... Fáradt vagyok...
Aztán egy különleges élményben volt részem délután. Valahogy mehetnékem volt a levél megírása után és elindultam, hogy levegőn legyek. A Városligetben kötöttem ki, leültem a nappal szemben egy kis tisztásra, majd később a várat körülvevő patak mellé. A következőket írtam le közben:
A vízben tükröződő barna színű falevél épp oly volt, mint feltekintve 2 méter magasan a vízszinttől. Lenyűgöz! Sajátos terápiában részesítem magam. Emlékezem, fájdítom szívemet a történésekkel, az érzelmi tetőfokokkal, csúcspontokkal, majd lenullázom őket, hogy mostantól mindez nem ismétlődhet meg. Mi a jó abban, hogy sírás és keserv kövezi/szegélyezi utunkat!? A premier plánba szembesütő nap jobban esett most, mint nyaranta, amikor egy szál nadrágban is alig elviselhető. A zenehallgatásban az a jó számomra, hogy évek óta azt a gitárnyúzást hallom viszont egy számon belül. Vagyis az állandóságában biztonságos. Egy kapcsolatban a partner az évek hosszú sorában megnyilvánuló történésekben – egyes helyzetekre adott válaszreakcióiban – külön-külön reakcióra képes. Az ember szeretné ilyenkor a pillanatot örökkévalónak tekinteni, mindig ilyen érzések átélésére ösztökélni lelkiségét. Azonban ezek a pillanatok pont azért sajátságosak, egyedülállóak, mert ritkán jönnek el. Abban van ránk gyakorolt hatásuk, erejük, hogy ritkán részesülhetünk benne. Ebben rejlik fontossága. A ritkán elérhető/átélhető élmények és érzések elementáris erővel ledöntenek a lábamról.
Hálás vagyok, hogy nekem ennyi jutott! Nem tudtok legyűrni!
Túlságosan érző lélek vagyok, ezt felismerem. Eltávolodnak tőlem, mert félnek tőlem.
A kunyhóba betérve nem az a fontos, hogy mennyi élmény vár rám, hanem az intenzitás mélysége, újra átélhetősége. Az összehozott emlékélmények felidéződnek és elringatnak abban a tudatban, hogy minden rendben körülöttem egy ideig. A Vajdahunyad Várat körülvevő patakban a vízbehulló levelek sajátos kavalkádot mutatnak, talán szép is lehetne. Mintázatuk semmibe révedő bámulásra késztet.
Nos a vízparton levettem a kabátomat, leültem törökülésbe, tenyeremet felfelé nyitva a combomra helyeztem és becsukva a szememet hallgattam walkmanen a Pink Floyd zenéjét. Átjárt a zokogás és nem érdekelt, hogy látnak-e, hallanak-e. Közben bőrömön éreztem a nap melegét, az arcomon lefolyó könnyeket és mérhetetlenül megnyugodtam ettől. Csodálatos élmény volt ez az egész.
Aztán elmentem a West End-be és sétálgatás közben megvettem Vavyan Fable: A pepita macska című könyvét. Majd a körúton sétálva megláttam egy hirdetést egy teázóról. Kisebb vacilálás után betértem. Az emeleti helységben kellemes zene mellett könnyezve ültem. Miért most kell rátalálnom!? Miért most kell ide jönnöm!? 5-6 asztal, angol nyelves beszélgetés hangjai szűrődnek hozzám, a falon mosolygó dzsin képe zöldes árnyalatban és mennyezetre felfelé világító lámpafények a falikarokból