2012. szeptember 22., szombat

2012. szeptember 20., csütörtök

Verselek

Hímezem a nevedet


Fejed fáradtan vállamra hajtottad
Átölelt bennünket az esti alkonyat
Ügyetlen buborékai ereimet felvágta
Hagyott-e nyomot az átélhető most izgalma

Éjjel hozzám simultak ölelő szavaid
Mert kibocsátottál magadból valami érzékit
Én érzelmekben élek, szavaidat elhiszem
Lelkemet simogatja mi egyszerűen szólt: Én szeretlek

Megrezdült a levegő, de nem segíthetek, hogy bennem mi a jó
Talán holnap egyszer csak rád szól
Hogy mi a sok kétkedés között a vigasztaló
A vég nélküli magányt áthidaló

2012. szeptember 2., vasárnap

Verselek

Leomlott a szívmagány templomom

A magány korán kiűzött a gyerekszobából
Semmit se tapasztaltam a test és a lélek mámorából
Régből átkozott jelképek nehezítették a mindennapot
A szeretet úgy élt bennem, mint távoli visszhangok

De ez már csak a múlt, mi az egyedüllétnél szomorúbb
Ahol könny és ima a sötétben megfájdult
Bolyongott céltalan, zokogott, sírt és meg-megállt
Szótlanul vánszorgott a csillapíthatatlan ábránd

Valód nemcsak átsegítő állapot, a múlt tagadó vígasza
Rám tekintő szemed, s mosolyod, mint a vágyaim királya
Könnyes hódolat remegtet át, te lettél a hajnal nekem
Békéd a legnagyobb adomány, elfelejtett álmaim életre kelnek

Táncra perdült eleddig mozdulatlan árnyékom
Nem múló új fájdalmat keltve azóta kutatom
Mikor vájtak belém az első becsukott ajtók
A szeretet nélküli éveket ezennel ünnepélyesen kidobom

Visszaút nélküli szíved megaranyozott egy késői napsugárral
Mint némának hitt drága szavak suhanásával
Csillaghulló tóparti éjszakán kínomból örömet csinált
Rejtelmet zengő, fájó és bolondos szerelem ránk is vár

Szereteted bennem önmagát látva a mosolyt ajkadra lopta
Oltárkövemen boldogságod nem a hirtelen távozás pillanata
Minden mi tiéd volt, mostantól enyém is
Mesében zsongó szívünk az örömét megérdemli

Hátat fordítva utoljára magamnak
Elsuttogom az esőnek vérző szavakkal
A túlhajszolt álgyönyörrel megborzadhat
Fuldokló költészetem ezennel elhallgat