2017. július 5., szerda

Lélekruhám

Egyenlőre a szívem teljes napfogyatkozásban van, bár szomorú vagyok, hogy véget ért életem eddigi leghosszabb (egy hét híján 11 év) párkapcsolata, de próbálom azt felfogni, hogy örülnöm kell, hogy a részese lehettem, megélhettem. Nem egy üres kagylóhéj nélküli kapcsolat volt. A közös célok jelentették kapcsolatunk oroszlánrészét, egymás részeivé váltunk, de az idő múlásával nem tartottuk ezt szem előtt és fakóvá váltunk önmagunk és a másik számára, elveszett az „izgalom”. A szakítás visszaállította az agyamat túlélő üzemmódba, és a védtelenség nehéz heteket szül.
Múlt hónapban több mint 400 km-t mozogtam futással és biciklizéssel. Az a fő célom, hogy a depresszió csökkenjen a test használatának segítségével. Mondhatni a futásaimmal sírok.
Egy részem letekerne teljes sebességgel a biciklivel egy hegyoromról és hosszú másodperces szabadesést átélve (talán benne meglátva eddigi életem legfontosabb pillanatait) becsapódna a susnyásba.
Egy részem szeretne hetekig aludni, hogy ne érzékeljem a külvilágot, ne legyenek felmerülő/emlékező érzéseim az illatokat megérezve, a hangokat lekövetve belső tengerem háborgását csitítva.
A tisztázó beszélgetések kellettek, hogy elkerüljem a háborgó viharokat, és végül nyugalomra leljek.
Úgy gondolom, hogy életem filmjének még nincs vége és nem indítom el a stáblistát. Hiszem, hogy van tovább! Csak a cselekedeteim tehetnek jobb emberré, nem vágyaim.
Reggeli eget kémlelő és szerethető vagyok. Egy bölcselő azt mondta, hogy egy mosollyal megváltoztathatjuk valaki életét és ez reményt adó számomra. Egyenlőre naponta legalább kétszer keresem azokat a hunyorgó szemráncokat egy liftbéli tükörben, de ez változni fog….

A szakirodalom szerint „szociálisan hozzáférhető” introvertált vagyok. Tehát semmi vész. Bár eddigi életemben megszokhattam, hogy kevesen vesznek körül igazi barátként. Általánosban és a középiskolában 1-1 barátom volt, és a vízilabdás csapatban is. A munkahelyi kapcsolatok már régen kikoptak. Azonban, akik elfogadtak ilyennek mellettem vannak és ezért hálás vagyok.

2017. január 17., kedd

Nem sírok, hogy vége lett

Sok minden történt tavaly (2016), amiről kicsit késve emlékezem meg. Év elején egy bőrgyógyászati beavatkozással levetettem a fejemről egy zsírmirigyet.
Aztán április elején részt vettem a Magyar Zarándokegyesület évadnyitó túráján. Bajáról Pestig 7 nap alatt értem végig, kikapcsolódtam, ismerkedtem és zarándoktanonc lettem.









Utána április végén Boszniában kirándultam különféle Nemzeti Parkokat látogatva, közben érintve a Trónok harca sorozat egyik forgatási helyszínét.

Pár hét múlva a pulzusom kiugróan magas értékei miatt ismét futásra adtam a fejem. A távok 10 km alatt maradtak, csak éppen a mozgás kedvéért kezdtem el. Most sem tudom mi okozta, egyszerűen megijedtem és ezt találtam a "legjobb" megoldásnak.
Ismét voltunk Erdélyben, ahol számomra meghökkentő élményben részesültem, mivel a házigazdák kislánya egy gyerek előadást hallgatva/figyelve az ölembe ült és ott kísérte figyelemmel. Szívemet melengető érzés volt!
Anikóval való kapcsolatom pedig elérte a kerek 10 éves évfordulót, ami tényleg mérföldkőnek számít. Eddigi életemnek leghosszabb kapcsolatában vagyok ezzel. Ennyi idő alatt kialakul egyfajta kötelék, amit nehéz megingatni/elszakítani. Sokat tettünk mindketten azért, hogy itt tartunk. Sajnos a volt élettárs jócskán bekavart, amiből kifolyólag a bokám elszállt. A boka testünk megtartásában segít, ezért igen nagy terhelésnek van kitéve. Egyfajta híd, amin keresztül áramlik a spirituális energia felülről lefelé és lentről felfelé. Segítségével vagyunk képesek előrehaladni, felkelni, stabilan állva maradni. Minden bokasérülés vagy bokafájdalom azt jelzi, képes vagyok-e irányváltoztatás közben rugalmasságom megőrzésére. Ha félek attól, hogy mi vár rám, ha döntéseimben rugalmatlan vagyok, ha félek egy jelenlegi vagy eljövendő feladattól, ha úgy érzem nem vagyok stabil - akkor valószínűleg bokáimban is megfékezem az energia áramlását.

Aztán olvastam egy cikket, amiből ráismertem önmagamra. Kiderült, hogy világ életemben introvertált voltam/vagyok. Szomorú és mégis fontos felismerése volt jellememnek. Az elzárkózás bizonyos helyzetektől/helyzetekben alap volt, egy nyilvános helyen való megszólítástól való félelem szintén jellemző. Egy bármilyen társaságban érzett kívülállósság, a megszólalni való képtelenség alapnak mondható. Hiába mindig tanul az ember.

Volt egy érdekes találkozásom a középiskolai évek utáni időszakból való társaságból. Huszonvalahány év távlatából, úgy tudtunk beszélgetni pár órát, mintha azóta nem éltünk volna semennyit sem. Pedig család, munkahelyek, kapcsolatok sorjáznak mellettünk minduntalan. Sokkal rugalmasabban éltem meg, mint a harminc éves osztálytalálkozómat.

Egy másik kapcsolat is "felrázta" az elmúlt évet. Mégpedig a lányommal való pár szavas beszélgetés. Nem számítottam semmi fontosra, csak a 2010-es Muse koncerten találkoztunk utoljára és ehhez képest elmozdulás történt.

Egy másik fontos felismerés színesítette még az elmúlt évet. Nos úgy hiszem produkálni tudom a férfi klimax általános jeleit. Hol jéger alsóban és hossz ujjú felsőben fekszem le, néhol pedig csak pólóban. A vérnyomás kilengését már fentebb ecseteltem. A hirtelen hangulatváltozásokra pedig ott van a karácsonyi vásárkor és egy később produkált kirohanásom egy adott helyzettel kapcsolatban.
A tüneteket gyógyszerrel nem szeretném kezelni az életmód váltást pedig még nem érzem indokoltnak. Majd meglátjuk mit hoz a jövő.




2016. október 27., csütörtök

Találkozásbanság

És egyszer csak előttem termett a "volt feleségem" teljes embernyi valóságában tőlem fél méternyi önálló valóságában. A voltság a hivatalos válási procedúra mibensége miatti fogalmazásomnak köszönhető. Ülő mivoltomban feltekintve rá nem tudtam eldönteni, mi helyes, mi való ilyenkor. Kezet nem fogtam vele, mert azért csak az együtt élés legszorosabb formáját gyakoroltam vele sok éven keresztül. Puszit nem adtam volna neki semmilyen meggondolatlan formában sem, mert nem érzek iránta semmit, ami erre ösztönözne. Nos akkor mi ilyenkor a teendő!?
Kb. 180 másodperc telt el és elváltunk semmiben sem maradva!?.........

2016. augusztus 12., péntek

Ziláltságok

Talán kezdem a magasnak mért vérnyomásommal, mert nem tudom igazán mire vélni, hogy ennyit mutat az Omron M2 készülék. Amikor 2002-ben a Balaton átúszásra jelentkeztem és indulás előtt 131-et mért a kijelölt orvos, ráfogtam, hogy izgulok, mert először szeretném teljesíteni a távot.
Aztán egy munkahelyi általános orvosi vizsgálatnál megismétlődött, akkor 24 órás állandóan mérő kütyüt helyeztek rám, hogy akkor most biztosan kiderítünk valamit, amitől majd vérnyomáscsökkentőt kell szednem életem végéig. Persze a kontroll azt mutatta ki, hogy csak a kezdő érték volt a magas, amiért elrendelték a felülvizsgálatot. (szerintem amikor megláttam a fehér köpenyt!!!)
Most viszont májusban kiugrott a 170 körüli értékkel, ami kicsit megijesztett. Mértem reggel ébredés után, majd kávé ivás után, aztán megijedve a magas értékektől elkezdtem ismét futni. Pedig Isten a tanúm nem szeretettem volna megint cipőt húzni és róni a kilométereket agyatlanul. Ezt azért mondom, mert tavaly ősz környékén belefásultam az 1997 évben elkezdett futásba.
Érdekes módon utólag felismertem, hogy túl érzékeny vagyok és felnagyítom a problémát, forrongok belülről. Egy időben a magas vérnyomás értékeket mérve, valahogy a háttérben kék ruhákat vásároltam magamnak. Zokni, sapka, rövid nadrág, póló, öntudatlanul terelődtem egy nyugalmat sugárzó szín felé.
A következő fájdalmam a bokámban bukkant fel és amikor utána olvastam, hogy miért kaptam, teljesen ráillett a történet. Hozzá teszem, hogy 3 éve szinte mindennap tai chi gyakorlatokat végzek reggelente, ébredés/felkelés után 1 órán belül. Ebből érzem, hogy mennyire pihentem ki magam, milyen az erőnlétem aznapra. Finom érzetek, légzések döntik el mire vagyok/leszek képes aznapra.
A szúrásszerű érzet a bal bokámban jelentkezett, tehát megint érzelmi jellegű dologról van szó. Nehezen járás, előre haladás, bizonytalanság. Egy melegnek titulálható, általam kevésbé becsben tartott ember bekavart a jövőmet illetően és ettől felborult egy évek óta tartó egyensúly. Nem értem és nincs befolyásom a történetére, pedig nekem senki se. Viszont, akit 10 éve megszerettem és becsülök nem közömbös, sakk-matt.
Hajózunk mindenféle vizeken (embertársaink énjében!)
Aztán olvastam egy emberi tulajdonságokat leíró szösszenetet, amiből világosan kiderült, hogy introveltált vagyok.
A befelé fordulás és a nehezen barátkozás mindvégig jellemző volt az eddigi 50 valahány évemben leéltekből fakadóan. Mégis furcsán konstatáltam, hogy ez van és nincs másképp!!


2016. június 26., vasárnap

Táborban

Kezdem azzal, hogy 1 heti elfoglaltságra szóló felkérés/meghívás érkezett egy gyerektáborba való részvételre, mint segítő/támogató. Nos az alapítványnál történő tevékenységem szinte csak segítő/támogató létemre alapozott, ezért automatikusan beleegyeztem az ottlétre.
Vásárosbéc egy eldugott 209 főt számláló zsákfalu a Zselic alján, a házigazdánk (szintén) Zoli, felesége Eszter volt. Tartottak lovakat, marhát és mint később kiderült Európában kevés populációval rendelkező héja madarat. Kutyájuk Luca, naphosszat a közelünkben csellengett. A fajtákhoz nem értek, olyan vizslaszerű felépítése volt, de szőrösen és világos barna színben. Ottlétünk alatt kétszer adtam neki vacsorát, labdát dobtam neki és persze számtalanszor megsimogattam "okos" fejét.
A táborban 10 általános iskola 4-dik osztályát végzett gyerek volt, fiúk-lányok vegyesen.
A szállásunk a gyerekekkel egyezően jurtában volt. Életemben először aludtam ilyen környezetben és semmi kirívó nem történt a természet hangjait leszámítva. Korábbi életvitelemet tekintve szokatlan volt, de az egész napot szabad levegőn és főleg mozgással töltve, annyira kiütött estére, hogy beájultam az éjszakába.

Közben elígérkeztünk Andris nyolcadikos ballagására, ami Pécsen volt pénteken délután.
Az elvált apja bunkón viselkedett, a meleg leizzasztott, kibírtam.


Aztán érkezett egy szomorú hír, minek alapján  Nagykovácsiba mentünk szombaton a Kriszti (48!) temetésére. Anikó unokatestvére volt. Saját tapasztalatom alapján maradhatott volna még közöttünk, segítő kész volt, aludhattunk nála a Mesterségek Ünnepe alatt, a fia gimnáziumának báljára is elhívott, ahol láttuk palotást táncolni barátaival. Nekem csak pár apró mozzanatot adott az életéből, de a szertartást megelőző percekben hosszan sírtam, vállam rázkódott és fájt. Nem tudom hova tenni, amikor a szülő eltemeti gyermekét. Szerintem ez a legfájóbb dolog. Hátra hagyott Dani fiával nagyon nehéz volt kezet fognom a szertartás és búcsúzkodás végén.



Amikor vasárnap visszamentünk a gyerektáborba éppen apák napja volt a nemzetközi naptár szerint. Ettől függetlenül, hogy nem lehetek igazi "apja" a lányomnak, nos a táborban lévő gyerekekkel bőven volt mit bepótolnom. Egyenként érdekesek, figyelemre méltóak, lelkesek, de csapatban és összefogva kibírhatatlanok voltak, nagyon nehezen vállalhatóak. Játszottam velük, vásárolni mentünk a faluban, koordinálni próbáltam a napi tevékenységüket, szóval dolog volt velük. Konyhatündér, játékmester és titkokba beavatandó voltam egy személyben. Hittem bennük, elvarázsoltak ezekre a napokra!!

2016. április 25., hétfő

Zarándoklat

Tavaly óta a futás valahogy másodlagos tevékenységgé silányult az életemben. Fel is szedtem rögvest 5-6 kg-t. Nem tudom konkrétan megmondani mitől váltam ennyire motiválatlan. Email címemre folytonosan érkeztek futórendezvényekről szóló hírek, de valahogy egyik sem lelkesített rendszeres cipő húzásra.
Talán belefásultam, nem tudom. Félmaraton, maraton, ultratáv....

Aztán kaptam egy régből fakadó löketet, egyrészt H. Zsuzsától, aki szinte a legelső magyarországi zarándoklatot végig gyalogolta, másrészről magamból, mert tíz éve nem voltam szabadságon. Magamra fordítható, napokra szóló elmenekülésre szánt órákra volt szükségem.
Egy hétre voltam a konkrét döntéshez, amikorra már 2016-ban 400 km gyalogláson voltam túl. Kattintottam és bejelöltem magamat, innentől kezdve felfokozott pulzusszámmal vártam az áprilisi indulást Bajáról.
Mehetnékem volt, de nem vártam semmi különöset. Egyszerűen csak úton szerettem volna lenni pár napig.
Kicsit rizikós volt a sok idegen emberrel konfrontálódni, de a mehetnék, a bugi valahogy átsegített.
Hárman indultunk Bajáról a meghirdetett 8 napra, ami a végére, a budapesti megérkezésre csak én maradtam. Közben felduzzadt a létszám húsz körülire is, de a lényeg, hogy 1 hét után egyedül én fejeztem be.
Keveset láttam a korábban meghirdetett látnivalókból, igazából csak a saját akaratom volt próbára téve. Viszont mióta itthon vagyok, többször elvágyódom valami más felé. Nehéz egy helyben maradnom.
Egy hét Bajától Budapestig (nekem 187 km volt) szerintem nem zarándoklat, inkább vándornak mondanám magam.

2015. november 26., csütörtök

Ki vagyok én!?

Tegnap volt az 51.-dik születésnapom és a telihold miatt hajnal kettő óra körül felébredtem. Korábban erre a "jeles" napra szabadnapot vettem ki a munkahelyemen, hogy igazából magamat ünnepelhessem. Persze mostanság másról szól az ünneplés, az ünneplésem. Ki tudja miért, az apróságok mostanság  elgyönyörködtetnek egyszerű mivoltukban. Egy reggeli kávéillatba mélyen  beleszippantani maga a 8 másodperces gyönyörűség ragaszt a konyha kövére! Elfogadni magamat kibámulva a párás ablakon tai chi mozdulatok elvégzése előtt hálás és megnyugtató pillanat. 
Ki vagyok én? Zakatol a fejemben ez a megátalkodott és közhelyszerű kérdés. 1964 november 25 óta erre a világra pöttyentem Pőcze Mária és Varga József szerelméből fakadóan. Fél évszázad távolságából nagyon haloványak az emlékeim gyerekkoromból. Az Andrássy útra vitt a nagymamám óvodába, ez biztos és megingathatatlan, mint a délutáni csendes pihenők. Ott tanultam meg a cipőfűző masnira kötését.
Az általános iskolásságom pillanatok felvételei:
1. kemény cukorkát dobtam be a nyitott ablakokon és ezért később az igazgatói irodában felelnem kellett, 
2. keresztes oltást kaptam a vállamba, aminek a helye sokáig látszott,
3. Saci néni volt a napközis tanárnő, akivel sokszor kimehettünk a Klauzál téri játszótérre, ahol citromos és málnás limo-t lehetett venni egy közeli trafikosnál,
4. a konyhás nénik keze eszméletlenül vastag és lifegő volt, a befőttes üvegeikben pedig a napi ebédadagok finomságai lapultak, amiket a repeta kérések közben figyeltem meg,
5. az iskolaudvaron ünnepélyeket rendeztek (gondolom évnyitó és évzáró), ahol egyszer télen hógolyót gyúrva megdobtam az egyik lány osztálytársamat. Másnap az anyukája felháborodva kereste az én anyukámat, hogy elégtételt vegyen a sérelmen,
6. a napközisségem folyamánya volt, hogy rendszeresen lementem a konyhára elhozni az uzsonna (vajas-lekváros kenyér) adagokat,
7. a ballagásos iskola búcsúztató bulin, ami az étkezőben tánccal telt, bátortalanságom miatt nem táncoltam az első kamaszkori szerelmemmel a Kraftwerk aktuális slágerére.
Aztán 1988-ban az Állami Könyvterjesztő Vállalatnál, konkrétabban a Táncsics Mihály könyves boltban dolgozva a szeptemberi tanév kezdésre tankönyveket vittem a körzetünkbe tartozó általános iskolákba, így a Labda utcai Általános Iskolába is, ahova 8 évig jártam. Ekkor megdöbbenésemre az egyik tankönyveket átvevő tanárnő megismert és megkérdezte, hogy én vagyok-e én!? Nekem megdöbbenés volt a kérdés feltevése is, mert valljuk be 1978 óta tíz év telt el és a kamaszok életében a legnagyobb változások akkor történnek külalakban, akkor kire hasonlíthattam!? Ki vagyok én!?
A középiskolai tanulmányaimat az Ecseri úton végeztem, vendéglátóipari szakközépiskolában. Akkoriban szombaton is kellett iskolába járni, aztán lassan az is elkopott. Brezsnyev temetése elkaszált egy Vidám Színpadi előadást, amire jegyem volt a barátaimmal és végül a Bajkál Teázóban töltöttük az estét. A ketchupos üveget véletlenül levertem az asztalról.
Harmadikban év végén megbuktam oroszból és ezért pótvizsgáznom kellett, hogy befejezhessem a tanulmányaimat. Kissé rémisztő volt a helyzet. Ekkor találkoztam a vízilabdatársam osztálytársával (Andrea), aki nyáron korrepetált és a segítségével sikerült a pótvizsga. Az érettséginél a történelem döccenősen ment, a második tétel hibátlan ismertetésével vettem az akadályt. A gyakorlati tételem gulyás leves volt, másra nem emlékszem. 
A tanárainknak adandó szerenádból az osztályfőnökire emlékszem sajnos nem mehettünk fel hozzá, viszont a gazdaságtan tanár, aki szakállas volt, meginvitált. Egy zongora volt a budai lakásának szobájában és borral kínáltak, aztán készült egy polaroid fénykép az osztályról, később engem részegen az Opera Ház előtt raktak ki egy kocsiból. Addig a hátsó ülésen egy osztálytársnőm ölében pihent a kótyagos fejem.
Ezek nyüanszok és sok-sok évvel ezelőtt történtek velem aztán vannak olyan események, amikre viszont semmilyen megerőltetett idegállapotban sem tudok visszaemlékezni. Ki érti ezt!?
Ennyi év távlatából ezek pillanatok, de bennem éltek/élnek ha el kellene mondani....
Tavaly voltam egy óbudai étteremben, ahol találkoztam öt akkori osztálytársammal, másoknál is vannak foltok az emlékezésben. A "Simon Tibit, hogy verték halálra a Mammutnál történet" mindent vitt, mert a volt/akkori felesége osztálytársunk volt.
Amikor ifjúsági szinten vízilabdáztam, azért nem tudtam feljebb lépni a felnőttek közé, mert az akkori edzőm kijelentette, hogy csak az 1965 év utáni születésűek mehetnek tovább. Ez szösszenet.
Fiatalon elképzelni sem tudtam mit jelent ötven évesnek lenni. Most, hogy benne vagyok nyugodtnak érzem magam abban a tekintetben, hogy merre tarthatok még a hátralévő életemben. Meglepetések érhetnek ez nem kérdés, de alapvetően elégedett vagyok. Jó helyen vagyok, szeretetben élek, örülök annak, hogy ide terelt az élet.