2017. szeptember 10., vasárnap

Nosztalgikus idők

20 évvel később sikerült ugyanazt a futóversenyt lefutnom a Városligetből indulva, mint 1997-ben. A verseny névadó szponzora változott, de a szervező maradt és látványosan fejlődött. Például, amikor beérkeztem a célba és nyakamba akasztották az érmet, majd sétáltam tovább, hogy a befutócsomagot is átvegyem, még előtte érkezett a telefonomra egy sms üzenet, hogy a versenyt milyen idővel sikerült teljesítenem. Az időeredményemmel nem voltam jobb vagy gyorsabb, de még a pályán vagyok. Anno pár héttel később postán küldtek Eredménylista elnevezésű kiadványt, interjúkkal, fényképekkel.
Az útvonal is változatos volt a korábbi évekhez képest, régen átfutottunk a Margitszigeten, most kimaradt, de megkaptuk helyette az Alagutat. Az útvonalon érintett épületek felelevenítettek bennem néhány történésemet a múltamból. A Hősök terén rendszerváltás környékén a Miépes Csurka László hozott össze nagy tömeget és bejátszották Tőkés László gondolatait magnóról. Az Andrássy úton kétszer is végig araszoltam a Budapest Parádé rendezvényén, az IFA teherautó platójáról lövelték lefelé a mesterséges habot és közben dübörgött a techno zene, egyszer egy melegfelvonuláson is kísértem a transzvesztitának öltözötteket, ahogy nyitott amerikai autóban illegették magukat, előttük kifeszítve vitték a híres, nevezetes New Yorkból hozott/kapott szivárványszínű zászlót. 
A  Művész Presszóban évekig dolgozott anyám kávéfőzőként, sokat jártam be hozzá fagyizni (50 fillér volt egy gombóc, tantuszos telefon a pénztár mellett), vele szemben volt egy étterem, ahol egyszer azért vacsoráztunk az osztálytársaimmal, mert Andropov orosz elnök meghalt, nekünk meg a Vidám Szinpadra volt jegyünk aznap estére, de minden programot töröltek a városban, így az előadás is elmaradt számunkra. Az Operaházban pedig láttam egyszer egy OTP Bank által szponzorált jótékonysági gálakoncertet, az egyik fellépő Szakcsi Lakatos Béla volt, amire emlékszem. Kicsit feljebb pedig a 4-es házszám alatt lakott az egyik általános iskolai osztálytársam (Főnyedi András), akihez párszor felmehettem.
Amikor a Budai Várat kerültük meg alulról, eszembe jutott az Ifjúsági Park, ahol Első Emelet, Beatrice, Hobo Blues Band koncerteket láthattam, és a Mesterségek Ünnepén többször voltam látogató és kiállító minőségben is.
Az Alagútból kiérve a Fő utca elején korábban Bíróság működött, ahova nagymamám hagyatéki tárgyalása miatt citáltak be tanúként, ahol meghallgathattam valakinek mindmáig legérthetelenebb mondatait. Annak idején a háziorvos írta alá a végrendeletet és azt nyilatkozta a bíróság előtt tanúként, amikor elé tették az okmányt, hogy igen ez az ő aláírása, de ilyen tartalmú levelet/papírt/okiratot vagy "mittudoménmit" soha nem írt alá. Na erre varrjál gombot!! És a döbbenet az volt, hogy elfogadták, és ezzel buktuk az igaznak vélt végrendeleti kinyilatkoztatást.
A rakparton az Erzsébet híd alatt készítettem valamikor a 90-es évek közepe felé egy kölcsönkapott akkor floppy lemezre dolgozó digitális fényképezővel képet. Visszakanyarodva a Lágymási hídról beugrott, hogy amikor építették a hivatalunk vámkezelte az akkor speciálisnak mondott Siemens gyártmányú világításrendszerét. Aztán láttam a BME épületét, ahol diplomaosztón voltam kétszer is, a Szabadság híd pesti lábától pedig ünnepi tüzijátékot néztem az összegyűlt tömegben. A Fővám téri Egyetem sokszor adott otthont koncerteknek, így ott láthattam például Bikinit, de volt mozifilm vetítése is (Egy ágyban az ellenséggel), teaház tánci-tánci.
A Bazilika előtti téren egykor a régi munkaadóm egyik központja kapott helyett, néha dolgom volt náluk és később a téren különféle kultúrális rendezvények kapcsán töltöttem ott napokat.
A West End helyén régen apámnak volt zöldséges boltja a sarkon, onnan indult két villamos is Újpestre. A két végállomás között cseresznyemagokat köpködtem ki a nyitott ajtón. Az a fajta villamoskocsi volt, aminek nyáron nyitott maradt a felszállólépcsője és az utas húzott fel maga után egy korlátott felszállás után de indulás előtt.
Magába az áruházba pedig a megnyitás napján egy akkori kollégámmal mentem el megnézni, hogy eszik vagy isszák az ilyen plázának titulált épületet. Aztán pár évvel később egyszer itt mondta el egy lány, hogy nem lehet közös jövőnk, már elkelt, vőlegénye van.
Mennyi sokaság lepereghet, cikázhat a látottak alapján, hihetetlen. Már nem érint meg, csak pereg.

2017. augusztus 12., szombat

A terv, az út, a cél...


  Idén márciusban ráleltem egy fényképre, és kiderült, hogy 20 éve futottam az első félmaratoni versenyemet (2 óra 16 perc). A képen kékszinű rövidnadrágban és ujjatlan pamut pólóban vagyok/voltam. A kerek évforduló megmozgatott és letöltöttem a netről egy 25 hetes edzéstervet, hogy őszre felkészüljek, hogy megint teljesíteni tudjam a távot. A terv időcélja a 2 órás teljesítés volt, aztán kiegészítettem kerékpározással és gyaloglással, amikor szabadnapom volt.
Az út elég mozgalmas volt válással, költözéssel, lakásfelújítással, rekord-döntögető 36-38 fokos kánikulával tarkítva.
Ma reggel pedig saját magamnak (benevezett versenyen kívül) lefutottam a jubileumi félmaratoni távot 2 óra 7 perc alatt. Igen a tervhez képest lassúbb lett, de a helyén kezelve igazán jó időt értem el. A 20 évvel ezelőttihez képest és a kb. 1 hónappal ezelőtti "teszthez" képest is 10 percet hoztam.
Aztán nagy örömre szolgált, hogy találtam egy lehetőséget, miszerint a Kométa cég nevében illetve pólójában lehetne futni a 32. WizzAir Félmaraton versenyen, a nevezési díjat ők állják. Régen a Nike volt a szponzor, most a légitársaság, de a szervező és az útvonal maradt. Nagy ziccer lenne, bár a 25 hetes edzésprogram lejárt, de nem probléma, mert újratöltöm magam és egy hónapot még rádolgozom.

2017. július 5., szerda

Lélekruhám

Egyenlőre a szívem teljes napfogyatkozásban van, bár szomorú vagyok, hogy véget ért életem eddigi leghosszabb (egy hét híján 11 év) párkapcsolata, de próbálom azt felfogni, hogy örülnöm kell, hogy a részese lehettem, megélhettem. Nem egy üres kagylóhéj nélküli kapcsolat volt. A közös célok jelentették kapcsolatunk oroszlánrészét, egymás részeivé váltunk, de az idő múlásával nem tartottuk ezt szem előtt és fakóvá váltunk önmagunk és a másik számára, elveszett az „izgalom”. A szakítás visszaállította az agyamat túlélő üzemmódba, és a védtelenség nehéz heteket szül.
Múlt hónapban több mint 400 km-t mozogtam futással és biciklizéssel. Az a fő célom, hogy a depresszió csökkenjen a test használatának segítségével. Mondhatni a futásaimmal sírok.
Egy részem letekerne teljes sebességgel a biciklivel egy hegyoromról és hosszú másodperces szabadesést átélve (talán benne meglátva eddigi életem legfontosabb pillanatait) becsapódna a susnyásba.
Egy részem szeretne hetekig aludni, hogy ne érzékeljem a külvilágot, ne legyenek felmerülő/emlékező érzéseim az illatokat megérezve, a hangokat lekövetve belső tengerem háborgását csitítva.
A tisztázó beszélgetések kellettek, hogy elkerüljem a háborgó viharokat, és végül nyugalomra leljek.
Úgy gondolom, hogy életem filmjének még nincs vége és nem indítom el a stáblistát. Hiszem, hogy van tovább! Csak a cselekedeteim tehetnek jobb emberré, nem vágyaim.
Reggeli eget kémlelő és szerethető vagyok. Egy bölcselő azt mondta, hogy egy mosollyal megváltoztathatjuk valaki életét és ez reményt adó számomra. Egyenlőre naponta legalább kétszer keresem azokat a hunyorgó szemráncokat egy liftbéli tükörben, de ez változni fog….

A szakirodalom szerint „szociálisan hozzáférhető” introvertált vagyok. Tehát semmi vész. Bár eddigi életemben megszokhattam, hogy kevesen vesznek körül igazi barátként. Általánosban és a középiskolában 1-1 barátom volt, és a vízilabdás csapatban is. A munkahelyi kapcsolatok már régen kikoptak. Azonban, akik elfogadtak ilyennek mellettem vannak és ezért hálás vagyok.

2017. január 17., kedd

Nem sírok, hogy vége lett

Sok minden történt tavaly (2016), amiről kicsit késve emlékezem meg. Év elején egy bőrgyógyászati beavatkozással levetettem a fejemről egy zsírmirigyet.
Aztán április elején részt vettem a Magyar Zarándokegyesület évadnyitó túráján. Bajáról Pestig 7 nap alatt értem végig, kikapcsolódtam, ismerkedtem és zarándoktanonc lettem.









Utána április végén Boszniában kirándultam különféle Nemzeti Parkokat látogatva, közben érintve a Trónok harca sorozat egyik forgatási helyszínét.

Pár hét múlva a pulzusom kiugróan magas értékei miatt ismét futásra adtam a fejem. A távok 10 km alatt maradtak, csak éppen a mozgás kedvéért kezdtem el. Most sem tudom mi okozta, egyszerűen megijedtem és ezt találtam a "legjobb" megoldásnak.
Ismét voltunk Erdélyben, ahol számomra meghökkentő élményben részesültem, mivel a házigazdák kislánya egy gyerek előadást hallgatva/figyelve az ölembe ült és ott kísérte figyelemmel. Szívemet melengető érzés volt!
Anikóval való kapcsolatom pedig elérte a kerek 10 éves évfordulót, ami tényleg mérföldkőnek számít. Eddigi életemnek leghosszabb kapcsolatában vagyok ezzel. Ennyi idő alatt kialakul egyfajta kötelék, amit nehéz megingatni/elszakítani. Sokat tettünk mindketten azért, hogy itt tartunk. Sajnos a volt élettárs jócskán bekavart, amiből kifolyólag a bokám elszállt. A boka testünk megtartásában segít, ezért igen nagy terhelésnek van kitéve. Egyfajta híd, amin keresztül áramlik a spirituális energia felülről lefelé és lentről felfelé. Segítségével vagyunk képesek előrehaladni, felkelni, stabilan állva maradni. Minden bokasérülés vagy bokafájdalom azt jelzi, képes vagyok-e irányváltoztatás közben rugalmasságom megőrzésére. Ha félek attól, hogy mi vár rám, ha döntéseimben rugalmatlan vagyok, ha félek egy jelenlegi vagy eljövendő feladattól, ha úgy érzem nem vagyok stabil - akkor valószínűleg bokáimban is megfékezem az energia áramlását.

Aztán olvastam egy cikket, amiből ráismertem önmagamra. Kiderült, hogy világ életemben introvertált voltam/vagyok. Szomorú és mégis fontos felismerése volt jellememnek. Az elzárkózás bizonyos helyzetektől/helyzetekben alap volt, egy nyilvános helyen való megszólítástól való félelem szintén jellemző. Egy bármilyen társaságban érzett kívülállósság, a megszólalni való képtelenség alapnak mondható. Hiába mindig tanul az ember.

Volt egy érdekes találkozásom a középiskolai évek utáni időszakból való társaságból. Huszonvalahány év távlatából, úgy tudtunk beszélgetni pár órát, mintha azóta nem éltünk volna semennyit sem. Pedig család, munkahelyek, kapcsolatok sorjáznak mellettünk minduntalan. Sokkal rugalmasabban éltem meg, mint a harminc éves osztálytalálkozómat.

Egy másik kapcsolat is "felrázta" az elmúlt évet. Mégpedig a lányommal való pár szavas beszélgetés. Nem számítottam semmi fontosra, csak a 2010-es Muse koncerten találkoztunk utoljára és ehhez képest elmozdulás történt.

Egy másik fontos felismerés színesítette még az elmúlt évet. Nos úgy hiszem produkálni tudom a férfi klimax általános jeleit. Hol jéger alsóban és hossz ujjú felsőben fekszem le, néhol pedig csak pólóban. A vérnyomás kilengését már fentebb ecseteltem. A hirtelen hangulatváltozásokra pedig ott van a karácsonyi vásárkor és egy később produkált kirohanásom egy adott helyzettel kapcsolatban.
A tüneteket gyógyszerrel nem szeretném kezelni az életmód váltást pedig még nem érzem indokoltnak. Majd meglátjuk mit hoz a jövő.




2016. október 27., csütörtök

Találkozásbanság

És egyszer csak előttem termett a "volt feleségem" teljes embernyi valóságában tőlem fél méternyi önálló valóságában. A voltság a hivatalos válási procedúra mibensége miatti fogalmazásomnak köszönhető. Ülő mivoltomban feltekintve rá nem tudtam eldönteni, mi helyes, mi való ilyenkor. Kezet nem fogtam vele, mert azért csak az együtt élés legszorosabb formáját gyakoroltam vele sok éven keresztül. Puszit nem adtam volna neki semmilyen meggondolatlan formában sem, mert nem érzek iránta semmit, ami erre ösztönözne. Nos akkor mi ilyenkor a teendő!?
Kb. 180 másodperc telt el és elváltunk semmiben sem maradva!?.........

2016. augusztus 12., péntek

Ziláltságok

Talán kezdem a magasnak mért vérnyomásommal, mert nem tudom igazán mire vélni, hogy ennyit mutat az Omron M2 készülék. Amikor 2002-ben a Balaton átúszásra jelentkeztem és indulás előtt 131-et mért a kijelölt orvos, ráfogtam, hogy izgulok, mert először szeretném teljesíteni a távot.
Aztán egy munkahelyi általános orvosi vizsgálatnál megismétlődött, akkor 24 órás állandóan mérő kütyüt helyeztek rám, hogy akkor most biztosan kiderítünk valamit, amitől majd vérnyomáscsökkentőt kell szednem életem végéig. Persze a kontroll azt mutatta ki, hogy csak a kezdő érték volt a magas, amiért elrendelték a felülvizsgálatot. (szerintem amikor megláttam a fehér köpenyt!!!)
Most viszont májusban kiugrott a 170 körüli értékkel, ami kicsit megijesztett. Mértem reggel ébredés után, majd kávé ivás után, aztán megijedve a magas értékektől elkezdtem ismét futni. Pedig Isten a tanúm nem szeretettem volna megint cipőt húzni és róni a kilométereket agyatlanul. Ezt azért mondom, mert tavaly ősz környékén belefásultam az 1997 évben elkezdett futásba.
Érdekes módon utólag felismertem, hogy túl érzékeny vagyok és felnagyítom a problémát, forrongok belülről. Egy időben a magas vérnyomás értékeket mérve, valahogy a háttérben kék ruhákat vásároltam magamnak. Zokni, sapka, rövid nadrág, póló, öntudatlanul terelődtem egy nyugalmat sugárzó szín felé.
A következő fájdalmam a bokámban bukkant fel és amikor utána olvastam, hogy miért kaptam, teljesen ráillett a történet. Hozzá teszem, hogy 3 éve szinte mindennap tai chi gyakorlatokat végzek reggelente, ébredés/felkelés után 1 órán belül. Ebből érzem, hogy mennyire pihentem ki magam, milyen az erőnlétem aznapra. Finom érzetek, légzések döntik el mire vagyok/leszek képes aznapra.
A szúrásszerű érzet a bal bokámban jelentkezett, tehát megint érzelmi jellegű dologról van szó. Nehezen járás, előre haladás, bizonytalanság. Egy melegnek titulálható, általam kevésbé becsben tartott ember bekavart a jövőmet illetően és ettől felborult egy évek óta tartó egyensúly. Nem értem és nincs befolyásom a történetére, pedig nekem senki se. Viszont, akit 10 éve megszerettem és becsülök nem közömbös, sakk-matt.
Hajózunk mindenféle vizeken (embertársaink énjében!)
Aztán olvastam egy emberi tulajdonságokat leíró szösszenetet, amiből világosan kiderült, hogy introveltált vagyok.
A befelé fordulás és a nehezen barátkozás mindvégig jellemző volt az eddigi 50 valahány évemben leéltekből fakadóan. Mégis furcsán konstatáltam, hogy ez van és nincs másképp!!


2016. június 26., vasárnap

Táborban

Kezdem azzal, hogy 1 heti elfoglaltságra szóló felkérés/meghívás érkezett egy gyerektáborba való részvételre, mint segítő/támogató. Nos az alapítványnál történő tevékenységem szinte csak segítő/támogató létemre alapozott, ezért automatikusan beleegyeztem az ottlétre.
Vásárosbéc egy eldugott 209 főt számláló zsákfalu a Zselic alján, a házigazdánk (szintén) Zoli, felesége Eszter volt. Tartottak lovakat, marhát és mint később kiderült Európában kevés populációval rendelkező héja madarat. Kutyájuk Luca, naphosszat a közelünkben csellengett. A fajtákhoz nem értek, olyan vizslaszerű felépítése volt, de szőrösen és világos barna színben. Ottlétünk alatt kétszer adtam neki vacsorát, labdát dobtam neki és persze számtalanszor megsimogattam "okos" fejét.
A táborban 10 általános iskola 4-dik osztályát végzett gyerek volt, fiúk-lányok vegyesen.
A szállásunk a gyerekekkel egyezően jurtában volt. Életemben először aludtam ilyen környezetben és semmi kirívó nem történt a természet hangjait leszámítva. Korábbi életvitelemet tekintve szokatlan volt, de az egész napot szabad levegőn és főleg mozgással töltve, annyira kiütött estére, hogy beájultam az éjszakába.

Közben elígérkeztünk Andris nyolcadikos ballagására, ami Pécsen volt pénteken délután.
Az elvált apja bunkón viselkedett, a meleg leizzasztott, kibírtam.


Aztán érkezett egy szomorú hír, minek alapján  Nagykovácsiba mentünk szombaton a Kriszti (48!) temetésére. Anikó unokatestvére volt. Saját tapasztalatom alapján maradhatott volna még közöttünk, segítő kész volt, aludhattunk nála a Mesterségek Ünnepe alatt, a fia gimnáziumának báljára is elhívott, ahol láttuk palotást táncolni barátaival. Nekem csak pár apró mozzanatot adott az életéből, de a szertartást megelőző percekben hosszan sírtam, vállam rázkódott és fájt. Nem tudom hova tenni, amikor a szülő eltemeti gyermekét. Szerintem ez a legfájóbb dolog. Hátra hagyott Dani fiával nagyon nehéz volt kezet fognom a szertartás és búcsúzkodás végén.



Amikor vasárnap visszamentünk a gyerektáborba éppen apák napja volt a nemzetközi naptár szerint. Ettől függetlenül, hogy nem lehetek igazi "apja" a lányomnak, nos a táborban lévő gyerekekkel bőven volt mit bepótolnom. Egyenként érdekesek, figyelemre méltóak, lelkesek, de csapatban és összefogva kibírhatatlanok voltak, nagyon nehezen vállalhatóak. Játszottam velük, vásárolni mentünk a faluban, koordinálni próbáltam a napi tevékenységüket, szóval dolog volt velük. Konyhatündér, játékmester és titkokba beavatandó voltam egy személyben. Hittem bennük, elvarázsoltak ezekre a napokra!!